Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Orbán Viktor beszéde Tusványoson 2011- ben

Orbán Viktor beszéde a XXII. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban

Engedjék meg, hogy tisztelettel és szeretettel köszöntsem Önöket! Zsolt, köszönöm szépen a lehetőséget, hogy idén is megszólalhatok itt. Püspök úrnak köszönöm a kiváló társaságot.

Mindannyian tudjuk, hogy a szabadegyetem időpontja már az év elején bekerül a naptáramba, és én nem vagyok ezzel egyedül. E mögött valószínűleg azt találhatjuk, hogy mindannyiunknak szüksége van szilárd pontra vagy pontokra az életben, és egy olyan világban élünk, amikor egyre kevesebb szilárd pontot találunk. Olyan szilárd pontot, ahol megbízható találkozóhelyek jöhetnek létre, és ezeknek örülhetünk. Ezért a szabadegyetem mindig különleges alkalom a Magyarországról érkezettek számára. Ezen a szabadegyetemen mi rendszeresen a nemzet jövőjéről szoktunk közösen gondolkodni. Ma sincs ez másképp. Én is ezt fogom tenni. A kérdés azonban az, hogy mi az a perspektíva, ahonnan rátekintünk a nemzetekre és azon belül a magyar nemzet jövőjére. Több lehetőség is adódik, amikor perspektívát akarunk választani. Az első szűk, de kétségkívül létező perspektíva úgy írható le, hogy Magyarországon egy internacionalista kormány távozott, és egy nemzeti kormány érkezett. Egy másik lehetséges perspektíva úgy hangzik, hogy gazdasági válság ütött be a nyugati világban, és most a kilábalási útvonalakat keressük. Én nem ezeket a perspektívákat választom, hanem megpróbálok egy magasabb horizontot kijelölni, amely azon az állításon nyugszik, illetve abból rajzolódik ki, miszerint a világban korszakváltás történik. Az, amit tapasztalunk ma, minden híradás élén az erről szóló hírek állnak, miszerint a nyugati világot gazdasági válság rengeti meg. Az én fölfogásom szerint ennek a korszakváltásnak a hullámai, sőt a magyar kétharmados forradalom is valójában ennek a világban zajló korszakváltásnak a következménye. Erről a gondolatról már írtak néhány tucatnyi könyvet az elmúlt másfél évben, és fognak is még. Én szerényen nem kevesebbre vállalkozom, minthogy húsz percben próbálom összefoglalni ezt a lassan könyvtárnyivá dagadó irodalmat.

A magyarok kiindulópontja, amikor a világban éppen zajló korszakváltás magasságából akarják megérteni, hogy mik az ő lehetőségeik, akkor a magyar nemzet kiindulópontja nem lehet más, mint az elmúlt száz év értékelése. Ha az elmúlt száz évre tekintünk vissza, akkor azt mondhatjuk, hogy a magyar nemzet ezt a száz évet szinte kivétel nélkül természetellenes állapotban töltötte: semmi sem volt úgy, ahogy szerettük volna, és semmi sem volt úgy, ahogy a mi fölfogásunk szerint természetes lett volna. A második világháborúig egy természetellenes államalakulatban éltünk, a leszakított részek más természetellenes államalakulatban éltek, és Magyarországon mi ennek a természetellenes államalakulatnak az életképessé tételéért küzdöttünk egy ellenséges közegben. Ez sok minden, csak nem az élet normális rendje. A második világháború után megszállás és diktatúra következett. Szeretném aláhúzni, hogy nemcsak politikai, hanem gazdasági diktatúra is, ami példátlanul nehéz helyzetbe hozott bennünket a politikai diktatúra megszűnése után. Tekintettel arra, hogy a korábbi diktatúrák Európában politikai természetűek voltak, akár a két világháború közötti német rendszerre gondolunk, akár a kommunista diktatúrával párhuzamosan létezett dél-európai diktatúrákra, a gazdasági rendszernek az államosítása, a magángazdaság teljes szétverése, ami Magyarországon történt, példátlan az európai történelemben. 1990 után bekövetkezett a globális piacok és a globális hatalmak kora, és miközben azért Magyarország helyzete néhány tekintetben kedvezően változott, de összességében az elmúlt húsz év azt jelentette számunkra, hogy Magyarország eladósodott, nemzeti vagyonának nagy részét elvesztette, a demográfiai hanyatlás folytatódott, sőt gyorsult, a nemzet, mint eszmény háttérbe szorult, illetve zsugorodni kezdett, és ez a zsugorodás fölgyorsult. Ezért lényegében az az érzése alakult ki az embernek – az idősebbeknek immáron lassan száz éve, a fiatalabbaknak csak húsz-harminc éve –, hogy folyamatos hátrálásban vagyunk. Innen érdemes ránéznünk arra a korszakváltásra, amely most zajlik a világban.

A kérdés, amit én szeretnék itt most megvilágítani, úgy hangzik, hogy a fölfogásom szerint a most véget érő régi világ helyén épülő új világban megváltozik-e majd a nemzet szerepe, eljön-e a nemzet ideje. Most nemcsak a magyar nemzetről, hanem általában a világ nemzeteken keresztüli megértéséről, fölfogásáról és elrendezéséről beszélek. Persze sokan túlzásnak gondolhatják, amikor korszakváltást említek, de szerintem az a benyomás, hogy ez túlzás volna, elsősorban arra vezethető vissza, hogy gyakran van az úgy, hogy az ember nem látja a fától az erdőt. Tehát ha benne élünk valamiben, akkor mindaz, ami történik velünk, annak a nagyobb összefüggéseit onnan belülről, a napi sodrásból meglehetősen nehéz fölismerni. De ha valaki visszatekint csak az elmúlt egy évre, csak arra, ami az elmúlt egy évben történt, mióta utoljára találkoztunk, akkor láthatja, hogy olyan ütemben zajlanak a változások, amelyek megalapozzák annak a kijelentésnek a jogosságát, hogy a világ, legalábbis a nyugati világ korszakváltáson megy keresztül.

Idézzük csak föl! Egy évvel ezelőtt a nyugati világ pénzügyi-gazdasági válságának végéről beszéltek. Ehhez képest Görögország bedőlt, és most azt látjuk, hogy az Európai Unió perifériáján elhelyezkedő országok, amelyek éppen az eurózónának is tagjai, lassan, de biztosan kezdenek leszakadni Európa középső részéről. Bajba került Írország, bajba került Portugália, bajba került Görögország, nyissák ki az újságot: Olaszországról és Spanyolországról fognak olvasni. Jól látható tehát, hogy egy egész mondjuk úgy, hogy a perifériája vagy a külső pereme az európai kontinensnek éppen egy másik fejlődési pályára áll, mint Európa belső részei. Ez mind ez elmúlt egy év fejleménye. Nyissák ki az újságot, és azt fogják látni, hogy tegnap Obama elnök arról beszélt, hogy az amerikai államadósság törvényben meghatározott fölső korlátját föl kell emelni, mert egyébként nem tudnak újabb hiteleket fölvenni, és le fogják minősíteni Amerikát. Afrikán az elmúlt egy évben – az arab sávról beszélek – egy forradalmi hullám söpört végig. Japánból kiindulva egy természeti katasztrófa következtében az egész atomenergia jövője, amelynek Európában különös jelentősége van, megkérdőjeleződött. Közben Kína előretörése a világgazdasági súly szempontjából töretlennek mondható. Ezek a fejlemények mind egyetlen év alatt történtek. Ezért nem érzem túlzásnak azt mondani, hogy ezek az ütemű és mélységű változások valójában egy teljesen új világpolitikai és világgazdasági korszaknak a részét jelentik. A nagy változások között van egy kicsi jó hír is, amely persze nemzetközileg kicsi hír, de a mi életünk szempontjából a legfontosabb, hogy egy éve még a zátonyok felé sodródó országok között találhattuk Magyarországot, most pedig a zátonyoktól távolodó országok csoportjában lelhetjük. Összességében tehát a Nyugat horizontja ma sötétebb, és nem kevesebb, hanem több viharfelhő gyülekezik.

Tehát mondandóm kiindulópontja az, hogy mindannyian egy új korszak határán állunk. Örök érvényű igazságok érvényessége dőlt meg, korábban erősnek gondolt államokból gyengék lettek, gyengéknek gondoltakból erősek, és jól látható, hogy a nyugati világban a sok évtized alatt kialakult régi életünk egész egyszerűen fenntarthatatlan. A korszakváltás, úgy látom, hogy az előző történelmi korszak összeomlásával fog megtörténni, tehát nem új fejlődési szakaszba lépünk, nem áttörünk valahonnan valahova, hanem összeomlás következik be, és onnan indul meg egy új újrakezdés. Az összeomlás oka meglehetősen egyszerű. Egy szóban úgy mondhatnánk, hogy eladósodottság, illetve úgy, hogy államadósság. Ezek az államadósságok folyamatosan nőnek a nyugati világban, és átbillennek azon a határon, amikor már mindenki számára nyilvánvaló, hogy nem lehet őket visszafizetni. Ez az a jelenség, amit – szintén a hírekre utalok – Görögországgal kapcsolatban Önök nap mint nap hallhatnak. Azért kell újra és újra mentőcsomagokat adni Görögországnak, mert mindenki tudja, hogy az adósság elérte azt a szintet, amit már nem lehet visszafizetni. A kérdés csupán az, hogyan ne valljuk be, hogy az ország csődbe jutott, és hogyan tegyünk úgy, mintha volna értelme még mindig törlesztgetni az adósságot. Ha valaki megnézi a gazdasági számokat, jól látja, hogy ilyen helyzetbe nagyon könnyen juthatnak még tekintélyes, korábban erősnek gondolt országok. Görögország átbillent, naponta olvashatjuk az elemzéseket Írországról, Portugáliáról, és új veszélyforrásokat is látunk, hiszen Spanyolországot és Olaszországot is a bajba jutott országok között emlegetik, és akkor még azt is mondanám Önöknek, hogy Belgiumra sem árt figyelni. Ha azt nézzük, hogy az Egyesült Államok hogyan kerüli el, hogy az államadóssága a már visszafizethetetlen tartományba növekedjék, akkor mindannyian látjuk, hogy egy olyan módszert használ, amit senki más nem használhat, vagyis nyomja a dollárt, hiszen világpénze van. Egyébként már ő is régen átbillent volna. Mondandóm lényege tehát az, hogy azért gondolom, hogy a korszakváltás egyfajta megrendüléssel, egyfajta összeomlással párosulva történik majd meg, mert nincs recept arra, hogy a visszafizethetetlen tartományba lépett államadósságokat visszafizethetővé tudjuk varázsolni. Ezen ugyan nagyon sokan dolgoznak, dolgozunk, de egyelőre a lelkesedésen és az eltökéltségen kívül más biztató jelet nem látok.

A visszafizethetetlen adósságra persze az adós országok, így mi, magyarok is általában vállrándítással szoktunk gondolni. Rosszul tesszük. Egy adósságválság súlyosan érint bennünket is. Nagyon egyszerűen végig lehet ezt gondolni, hiszen ha valaki nem képes visszafizetni az adósságát, akkor csődbe jut. Ez azt fogja jelenteni, akik hitelt adtak nekik, nem kapják meg a pénzüket, ők is csődbe fognak jutni. Ha ők csődbe jutnak – ezek általában bankok és pénzintézetek –, akkor azok az emberek is csődbe jutnak, akik a betétüket elhelyezték a bankokban, mert szemben a közkeletű magyar fölfogással, a bankok nem a saját pénzüket forgatják, hanem azt a pénzt, amit mi odaadunk nekik. Vagyis ha bekövetkezik ez az átbillenés, amiről én beszélek, akkor minden úszik: úszik az államadósság, úsznak az államadósságot hitelezők, és úsznak a bankokat hitelező magánszemélyek is. Erre a világban eddig kialakult receptek közül egyet ismerünk. Ilyenkor szokott bekövetkezni a nemzeti valuták leértékelése, és ilyenkor köszönt ránk az infláció. Ezt nevezem én összeomlásszerű korszakváltásnak, illetve a most befejeződő korszak végének. Ha valaki a görög válságnak a belső szerkezetét megnézné, azt fogja látni, hogy majd hatvan százalékát ennek az adósságnak francia bankok és harmincegynéhány százalékát pedig német bankok birtokolják. Tehát a görög válság nemcsak a görögök problémája, hanem egész Európáé.

A következő kérdés, amivel érdemes foglalkoznunk, hogyan írhatjuk le a távozó korszakot, tehát mi az, ami véget ért. Szerintem ez egy olyan korszak, amelynek a meghatározó gondolata az volt, hogy a fejlődés visszafordíthatatlan, folyamatos. Lehet, hogy néha lelassul, de hogy a világ egyfajta folyamatos fejlődésen, fölfelé haladáson keresztül éli az életét, egy megkérdőjelezhetetlen hit volt. Ennek volt a következménye az a gondolat, hogy a gazdasági növekedés és az azzal együtt járó fogyasztás is bármeddig fokozható. Ennek eredményeképpen a piaci verseny lassacskán átalakult fogyasztási versennyé, fogyasztásgenerálási versennyé. Nyugaton kétségkívül ez a folyamatosan növekvő fogyasztás határozta meg az elmúlt húsz, harminc, netán negyven év gazdaságpolitikáját is. Azonban mindannyian látjuk, hogy a fogyasztások és a vásárlás fedezetéül szolgáló vagyonok és erőforrások nem nőttek ezzel arányosan. Ebből előállt a fedezet nélküli hitelek és a fedezet nélküli fogyasztás helyzete. Ennek lett az eredménye az, hogy a nyugat-európai országok lényegében fenntarthatatlan pályára kerültek, a fiatal nemzedékek jövője már el van zálogosítva, mert az államadósság nem más, mint egy olyan összeg, amit valakinek később majd vissza kell fizetni. A görög adósságot most éppen nyolc évről harminc évre tolják ki, ami azt jelenti, hogy a görög fiatalok is még azt fogják fizetni, és minden ország, amely a görög útra kerül, számolhat azzal, hogy még a saját gyerekei és unokái is ezt az adósságot fogják nyögni. Ráadásul közben az értékteremtő munka, a termelő kapacitások leértékelődtek, így jött létre az adósságtenger. Azt gondolom tehát, hogy a nyugati fogyasztói és jóléti társadalomnak érkeztünk el a végére. Nem kevesebbről van itt szó, minthogy az a világ, aminek a fogalmi keretei között éltük az életünket, azok a szavak, törvények, leírások, amellyel értelmeztük a világot, amely körülvesz bennünket, lassan, de biztosan elveszítik az érvényüket, vagyis a jólétinek nevezett fogyasztói társadalmak Nyugaton véget értek. A kérdés nem az, hogy mi lesz ezekkel a fogyasztói társadalmakkal, a kérdés az, hogy mi lesz utána. Bizonyára sokan vannak, akik még emlékeznek a középiskolai tananyagból, hogy amikor Róma nagy korszaka véget ért, akkor nem az volt a kérdés, hogy mi lesz Rómával, hanem az, hogy mi lesz Róma után. Nagyjából ez a gondolat, amellyel érdemes közelítenünk a ránk váró jövőhöz.

Itt azonban, amikor az előttünk álló jövőről gondolkodunk, akkor kellő óvatosságot kell mutatnunk, ugyanis itt tág tere nyílik az obskúrus jövendőmondóknak és a hályogkovácsoknak. Amire itt szükségünk van, amikor az előttünk álló új korszakot meg akarjuk érteni, az a mértéktartás, elsősorban az intellektuális mértéktartás, a fantázia féken tartása, a „kétszer mérni, egyszer vágni” bölcsességének az érvényesítése, mielőtt kimondanánk valami szentenciát a jövőről. Ugyanakkor azt sem tehetjük meg, hogy várakozunk, hipnotizált állapotban megbűvölten és dermedten nézzük a válság fejleményeit, nem szabad, hogy a most zajló korszaknak passzív elszenvedői legyünk, helyette cselekvő részvevőkké kellene válnunk, vagyis mértéktartás és biztos kéz az a politikai törvény, amit érvényesítenünk kell. Ezért kellő mértéktartással nézzük meg, hogy mit tudunk arról az új korszakról, amely leváltja azt, amely most ér véget.

Az első dolog, amit biztosan tudunk, az, hogy az államnak merőben új szerepe lesz a gazdaságban, ugyanis az adósságot visszafizetni csak állami eszközökkel lehet. Elsősorban azért, mert államadósságról van szó. Másfelől láthatjuk a válság 2008-as első hullámakor, hogy amikor a magántőke kerül visszafizetési válságba, akkor hirtelen az államnak kell belépnie: ezt hívták bankmentő gazdasági akcióknak szerte a világban. Tehát adósság-visszafizetés erőteljes állami akarat nélkül nem megy. A munkaerőpiacról kiesett embereket visszavezetni a munka világába, közvetlenül a piaci világba nem lehetséges közbülső – nevezzük közmunkának – stációk kiépítése nélkül, amiket csak az állam tud megtenni. A munka világából éppen kiesni készülő emberek, gyárbezárások, leépítések ellensúlyozásához szükséges eszközök is csak az állam kezében vannak, tehát az csak állami szerepvállalással történhet meg. Ráadásul a gazdaság sem fog magától átszerveződni, a gazdaságokat át kell szervezni, a jóléti államok helyett egy munka alapú társadalmi rendszerre lesz szükség Európában, és az erre való átállás is csak állami erőkifejtéssel és részvétellel megy. Ugyanakkor kellő óvatosságot kell mutatnunk, amikor az állam jövőbeni szerepéről gondolkodunk, és az állam – szemben azzal, amit a baloldaliak gondoltak az elmúlt száz évben – önmagában erőtlen. Az állam csak akkor erős, hogyha világos a hivatása, világos a szolgálat, amit el kell végeznie, és világos a felelősség, amit viselnie kell. Ha nincs hivatás, szolgálat és felelősség az állam mögött, akkor az állam hiába nagy, valójában erőtlen és sebezhető, korrupt lesz, részrehajlóvá válik, és érdekcsoportok befolyása alá kerül, ezzel egy időben pazarlóvá és önérdekűvé válik, vagyis bürokratizálódik. Vagyis a mondandóm lényege, hogy az új korszakban az állam szerepe megnő, de az csak akkor tudja betölteni a hivatását, hogyha mögötte egy közösség áll, amely iránt az állam felelősséggel tartozik, amelyet szolgálnia kell, és amelynek összefüggésében fölfogható az állam hivatása. És itt érkeztünk meg a nemzethez. Az a helyzet, hogy csak akkor lehetséges az új korszakban sikeres államokat fölépíteni, hogyha az állam mögött erős nemzet áll, olyan öntudatos közösség, amelyet az állam a munkájával szolgál. Vagyis a nemzet, mint önmagáért felelős közösség az állam háttere, az igazi ereje az államnak a nemzetből fakad, és az állam nem más, mint a nemzet szolgálatának és a nemzeti hivatás kiteljesítésének eszköze.

Nos, mit jelent mindez Magyarország számára, tisztelt Hölgyeim és Uraim? Magyarország mindenkit megelőzően, én nem állítom, hogy a döntését minden összefüggésben átgondolva, de Magyarország minden európai országot részben tudatosan, részben ösztönösen megelőzve adta meg a helyes választ arra a korszakváltásra, amelynek a kapujában vagyunk. Ugyanis az összefogás és az egység csak akkor ér valamit, hogyha az politikai döntésképességben fejeződik ki. Ezért a magyarok a 2010-es választáson a korszakváltást szerintem már zsigereikben megérezve döntöttek úgy, hogy itt most egy soha nem látott egységet és összefogást kell létrehozni, amit a politikai publicisztika nyelvén mi egyszerűen csak kétharmados forradalomnak nevezünk. A magyarok világosan megértették, hogy a korábbi magyar világ csődbe jutott és fönntarthatatlan. Gondolják végig! Egy kétharmados választási győzelem, egy új alkotmány és azt megelőző alkotmányos konzultáció, egy teljesen új gazdasági rendszer fölépítése, azt megelőzően a szociális konzultáció, amelyben milliók vesznek részt, mind azt mutatja, hogy valami megváltozik Magyarországon. Méghozzá a nemzeti érzés erősödésének irányába, és most nem a nemzet ideológiájára gondolok, hanem arra a fölismerésre, hogy önmagáért felelős közösség képes csak a következő évtizedekben talpon maradni. Ennek a fölismerése fejeződik ki mind a választásban, mind az alkotmányban, mind az alkotmányos konzultációban, mind a szociális konzultációban. Ennek a dolognak van egy még mélyebb rétege, amely sokkal komolyabb változást mutat, mint azt egyébként a hétköznapi közbeszédben gondoljuk. Ugyanis ezekből a választási eredményekből meg konzultációkból teljesen világosan kitűnik, hogy a magyarok harcolni akarnak. Nem elszenvedni akarják azt, ami történik, nem kicsik akarnak lenni, akik alkalmazkodnak majd valahogy a túlélés jegyében, mint ez oly gyakran volt, hanem harcolni akarnak. Teljesen világosan fölismerhető a döntésekből, hogy harcolni akarnak az államadósság ellen, harcolni akarnak a munkanélküliség ellen, és harcolni akarnak az államtól érdemtelenül származó jövedelmek ellen. Vagyis olyan dolgok ellen akarnak harcolni otthon a magyarok, amelyek a múltban sikertelenné, kishitűvé és szerencsétlenné tettek bennünket, de mi mégis elfogadtuk ezeket a dolgokat, hajlandóak voltunk együtt élni velük, mint az életünk részét tekintettünk rájuk. Ennek a korszaknak vége van. A magyar nemzet nagyon régen, a magyar nemzet magyarországi része nagyon régen volt olyan elszánt és cselekvőképes állapotban, mint az itt fölidézett jelekből ez világosan látszik.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ezért van az, hogy Magyarország ma nem a görög úton jár, hanem egyfajta megújulás útján. Idézzük csak föl az ebből a politikai válaszból fakadó döntéseket, amelyek az elmúlt évben megszülettek Magyarországon: kettős állampolgárság, új alkotmány, egy teljesen új közteherviselés, bankadó, válságadók, a nyugdíjrendszer visszaszerzése a közösség számára, adócsökkentés és a demográfiai hanyatlás megállítani, majd megfordítani akaró intézkedéssorozat a családsegítő gazdaságpolitika révén. Én nem akarom azt mondani, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy ez a fajta nemzeti egység vita nélküli egységet jelentene. Magyarországon és a nemzeten belül is még nagyon sok és éles vita vár ránk. Hiszen a kinyúló korszaknak volt szelleme és annak volt elitje, amely ezt a szellemet, illetve ennek az elitnek az érdekeit képviselte. Ezért Magyarországon folyamatos harc van az új világról szóló nemzeti és gazdaságépítés, és a régi szabályok és a régi igazságok képviselői között. Ez érthető, hiszen a most háttérbe szoruló elitet éppen a régi szabályok és régi igazságok tették sikeressé, úgymint az állam legyen gyenge, a piac legyen mindenható, a fogyasztás fedezetlenül is, de növekedjen, és az államadósságon próbáljunk inkább keresni, semmint megpróbálnánk megakadályozni, hogy az elszabaduljon, illetve túlnövekedjen.

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Amikor Magyarország, amikor a magyar nemzet a saját jövőjét keresi, akkor itt elő kell, hogy tűnjön a szemünk előtt egy régi magyar reflex. Hogy volt az korábban, amikor a világban korszakváltások történtek? Hogyan kereste Magyarország a megfelelő irányt, a megfelelő irány kialakításához szükséges eszközöket? Ugye, a magyar – de mondhatom nyugodtan, hogy a közép-európai – reflex úgy hangzott vagy úgy működött, hogy figyelni kell a Nyugatot. A nyugati megoldásokat meg kell érteni, ez Széchenyi óta ismert reflex, a nyugati megoldásokat meg kell értenünk, át kell ültetnünk Magyarországra, és akkor megvan az irány, és megvannak a használható eszközök. Azonban ma az a helyzet, hogy akiket követhetnénk, azoknak a fáklyája kialudt. Tehát a válságból kivezető út, az új korszakváltásban való helyes berendezkedés receptje Nyugaton ma nem szerezhető meg. Sőt, mintha az történne, hogy mi egy-egy lépéssel hamarabb találunk megoldásokat, amiket aztán éppen a nyugatiak vesznek át tőlünk. Mondok egy-két példát erre is. Itt ez a vita a magyar médiatörvény körül. Figyelem az angliai híradásokat, nyugodtan kössenek nagy fogadásokat arra, hogy az Angliában nemsokára megszülető új médiaszabályozás kísértetiesen hasonlítani fog a magyarra. Nézzék meg a bankadó kérdését. Mi voltunk az elsők, ma egy tucatnál több európai országban ismeretes. A válságadók valamilyen formáját, amiért egyébként folyamatosan támadnak bennünket, már egyre több országban vezetik be. A nyugdíjrendszer visszavételét, ami Magyarországon teljes sikerrel zárult, az összes közép-európai ország megpróbálta, akinek ilyen sajátos vegyes rendszere volt, mint Magyarország, és valamilyen mértékig vissza is léptek belőle, csak senkinek nem volt kétharmada hogy ezt képes legyen úgy megtenni, mint mi. A legeredményesebbek utánunk a bolgárok, akik politikailag is a legerősebbek, ők öt év alatt fognak eljutni oda, ahol mi vagyunk, a többiek pedig csak részlegesen tudtak visszalépni. Azt akarom tehát ezzel mondani, hogy Közép-Európa számára az új világban való berendezkedés és helyfoglalás szempontjából az egyszerű korábbi megoldás, hogy a nyugatiak megoldásait értsük meg és honosítsuk meg, nem működik; Közép-Európának egyfajta úttörő szerepet is bátran vállalnia kell.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Természetesen a régi világ összedőlése egy veszedelmes jelenség, még ha Magyarországot nem is fenyegeti most ilyen összedőlés, de ha túl nagytestű államok kerülnek bajba, akkor az összeomlásuknak még a szele is földöntheti Magyarországot. Ezért nekünk minél nagyobb és gyorsabb ütemben távolodnunk kell ettől a veszélyzónától. Egy évvel ezelőtt Magyarország még a veszélyzóna epicentrumában volt, ma már nem vagyunk ott, kifele tartunk onnan, de még mindig veszélyzónában vagyunk. Ugyanakkor azt szeretném mondani Önöknek, hogy a régi világ összedőlését nem kell sajnálnunk. Nem mi idéztük elő, felelősségünk nincs benne, bár mi omlottunk össze először 2008-ban, de azt senki nem mondhatja, hogy mi rántottuk magunkkal a többieket, tehát a mi lelkiismeretünk tiszta. Nem mi döntöttük össze, sajnálni sem kell, mert az a régi világ szerintem inkább börtön volt, mint otthon, de legyünk megengedőek, legfeljebb kényszerlakhely volt a magyar nemzet számára. Vagyis az én nemzetről való gondolkodásomnak ma az a vezérfonala, hogy a magyar nemzetnek nem szabad félnie a változástól, ami érték volt, azt meg tudjuk menteni, és közben itt, a nagy világátrendeződés árnyékában új, saját pályára tudjuk állítani Magyarországot és az egész magyar nemzetet, ahogy Széchenyi mondta, megpróbálom őt pontosan idézni: „mindig is azt akartam, hogy Magyarország a saját tengelye körül forogjon.” Ezt a helyzetet elő tudjuk idézni.

Nos, nem azt akarom mondani, hogy túl vagyunk a nehezén, ugyanis nehéz és kemény idők várnak még Magyarországra, következésképpen a határon túli nemzetrészekre is. Elegendő, hogyha a költségvetési támogatások nagyságrendjét nézzük: egy olyan bajban lévő ország, mint amilyen Magyarország, bizony nem tud olyan eszközöket rendelkezésre bocsátani, mint amilyeneket egyébként szeretne, vagy legalábbis most még nem tud, később ez nyilván sikerülni fog. A dolog lényege, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy ebben az átalakulásban egyfajta tartásmódosítást kell végrehajtani a magyar nemzetnek, valahogy abban a szellemben, ahogy itt Tőkés László beszélt, egész egyszerűen a magyar nemzetnek másképpen kellene viselnie magát, ahogy otthon mondják: magabíró emberként, öntudatos, magabíró, összetartó és egységes nemzet képét kellene mutatnunk. Na most, ha arra a kérdésre keressük a választ az elmondottak fényében, ami a tábornak és az előadásnak is talán az egyik gondolata, hogy összenő, ami összetartozik, akkor ennek a nagy korszakváltásnak a legkonkrétabb következményeit az alábbiakban tudom összefoglalni.

Először is ebben a korszakváltásos időszakban bekövetkezhet – ha jól csináljuk, bekövetkezik – a magyar nemzet összenövése. Ennek egyik formája a kettős állampolgárság megadása volt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács munkássága ennek a jele, a magyar gazdaság és a román gazdaság, a romániai magyar gazdaság, a magyarországi szellemi élet, a romániai magyar szellemi élet vagy a Kárpát-medencei, más területek magyar közösségei szellemi életének összeillesztése éppen most zajlik. Kicsi példa, de jól mutatja a jövőt a megalakuló Magyar Művészeti Akadémia tagjai jószerivel egynegyedében a határon túli magyar területekről kerülnek ki. Ezek a szektorális együttműködések jönnek létre. A Mikó Imre Tervet össze fogjuk illeszteni az Új Széchenyi Tervvel, tehát most a magyar nemzet összenövesztésének szektorális elemeit láthatjuk. Innen érthető meg, hogy Magyarország, ez a magyar kormány miért harcolt és harcol olyan eltökélten azért, hogy Románia és vele együtt Bulgária is a schengeni övezet részévé váljon. Talán nem mindig érthető az a fene nagy elkötelezettség, amit ebben az ügyben mutatunk, és ebben kétségkívül van szolidaritás, de van önérdek is. Nézzük meg, mi történt, miután Szlovákia és Magyarország is a schengeni övezet része lett. Mindenfajta politikai vita nélkül, tehát átpolitizálódás nélkül, Szlovákiában meg tudtunk egyezni, hogy emlékeim szerint mintegy százhúsz határmetszés pont jöjjön létre. Vagyis legyen legalább százhúsz olyan pont, ahol mindenfajta akadály nélkül jönni-menni lehet a szlovák és a magyar államterületek között. Ha Románia belép a schengeni övezetbe, legalább ötven ilyen pontnak létre kell jönnie, és minden politikai vita nélkül az élet természetes rendje szerint létre is fog jönni. És mivel a határ mentén is mi vagyunk, ezért ilyen értelemben ezek az átkelő pontok, ez a fajta szerves, mindennapi élet szintjén történő összenövés erősíteni fogja a magyar nemzetet is.

Közép-Európa összenövését is a látomásaink között említhetjük. Ha a közép-európai államok mindegyike, elsősorban most a visegrádi négy államról beszélünk, kellő időben fölismeri, hogy a most létrejövő új európai gazdasági korszaknak súlypontja nem Nyugaton lesz, hanem Közép-Európában, amit én erősen hiszek, akkor egy soha nem látott, szoros közép-európai együttműködés jöhet létre. Gondoljunk arra, hogy a 2008-as pénzügyi válság előtt az Európai Unión belüli gazdasági növekedés már Közép-Európában volt messze a legerősebb úgy, hogy Magyarország semmit nem tudott hozzáadni, sőt levett belőle. Azóta Magyarország jobb állapotban van, ezért nyugodtan megkockáztathatjuk azt kijelentést, hogy a gazdasági válságot követő időszakban az Európai Unió gazdasági növekedésének súlypontja Közép-Európában lesz, ami kiegészül azzal a rendkívüli szerencsés dologgal, hogy a német gazdaság is közép-európai irányba fog tájékozódni, hiszen a termelési kapacitásait ide helyezi ki, következésképpen a világbajnok német exportteljesítmény nem gyengíti a közép-európai gazdasági térséget, hanem a kihelyezett termelési kapacitások révén erősíti. Ez nem mondható el a déli és nyugati részéről az európai kontinensnek. Itt tehát egy fantasztikus közép-európai felemelkedésnek is tanúi lehetünk, és ha ezt a közép-európai államok fölismerik, akkor egy soha nem látott együttműködést hozhatnak létre a Balti-tengertől le az Adriai-tengerig egy nagyon erős európai növekedési sávot alkotva ezzel. Meggyőződésem, hogy erősödni fog, ha összenövésről nem is beszélhetünk, a demokraták közötti együttműködés a térségünkben. Itt elsősorban a hazafias érzelmű demokratákra gondolok. Itt van például Románia, ami jó példa erre. Tőkés László előadásából hallhattuk, hogy mennyi gond van még a mostani román kormányzat és az itt élő magyar közösség között is. De képzeljék el, hogyha nem egy nemzeti jellegű román kormányzat lenne Romániában, hanem visszajönnének az internacionalisták itt is, akkor milyen konfliktusaink lennének. Képzeljék, hogyha a mai román ellenzék retorikája és politikai irányvonala állami szinten is érvényesülni tudna, akkor milyen nagyságrendű problémákkal kellene szembenéznünk. Ezért meggyőződésem, hogy a nemzeti alapon álló demokraták közötti együttműködés a hagyományos nemzeti ellentétektől függetlenül erősödni fog az előttünk álló időszakban.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ami pedig konkrétan a magyar teendőket illeti, Magyarországon az államadósságot vissza kell fizetni. Ez összefüggésben áll a nemzet erőállapotával, létre kell hozni egy európai termelési központot, újra kell iparosítani Magyarországot. Ezeket a dolgokat azért említem a nemzetpolitika összefüggésében, mert az elmúlt években megtanulhattuk, hogyha nincs erős anyaország, akkor nincs erős Kárpát-medencei magyar nemzet sem. Ezért minden Kárpát-medencei magyar nemzeti megerősödés alfája és ómegája, kiindulópontja a magyar szállásterület központjának, vagyis Magyarországnak a megerősítése, sikeressé tétele és tekintélyének visszaszerzése. Ha ez megvan, akkor tudunk igazából a határon túli magyar közösségek irányában is jótékony, erősödő hatást kifejteni.

Azzal szeretném zárni a mondandómat, hogy mindaz, amit most itt fölvázoltam Önök előtt, Magyarország sikeressé tételének a forgatókönyve, illetve annak megvalósítása nem lesz diadalmenet, nagyon nehéz vitákkal és összeütközésekkel tarkított korszak lesz. Gondoljanak arra, hogy amikor Magyarország átalakításáról, megújításáról, újjászervezéséről beszélünk, egy itt leírt korszakváltás összefüggéseinek megértéséből levezetve a teendőinket, akkor valójában arra kérjük az embereket, arra befolyásoljuk az embereket, hogy változtassanak személyes és családi életstratégiákat. Az nem olyan egyszerű dolog. Mondok néhány példát. Életstratégiák épülnek arra, hogy kimenekülnek emberek százezrével a munkaerőpiacról. Ezt nevezhetjük rokkantnyugdíjnak is meg idő előtti nyugdíjazásnak is, többfajta technikai megoldás létezik, de a fontos az, hogy emberek, családok életét építették olyan életstratégiára, hogy nem befele mennek a munkaerőpiacra százezrei a magyaroknak, hanem kifele jönnek, és így jobban járnak, mintha egyébként dolgoznának. Vagy hasonlóképpen életstratégiák épültek ki százezrével, amelyek a segélyre alapozott családi életet jelentették. Magyarországon vannak olyan családok, ahol a családfő tizenöt-húsz éve nem ment el dolgozni. Olyan nemzedékek nőnek föl, akik nem látták még se az apjukat, se az anyjukat hogy reggel korán fölkelt volna, hogy elmenjen dolgozni, hogy megkeresse a család számára a betevőt, hanem otthon maradtak, és várták a segélyt. Ezen változtatni kell, ezt át kell alakítani. Senki sem boldog attól, hogy most jön valaki, legyen bármennyire is igaza magyar nézőpontból vagy korszakváltásos nagy dimenziókból, és azt mondja, hogy uraim, ezt így nem lehet folytatni. Ezek a változások mind meggyötrik a családokat, átállást, erőfeszítést kívánnak, és persze meggyötrik a társadalmat is. A fekete-szürke gazdaságra alapozott lét nem folytatható egy olyan átépítés után, mint amire Magyarországnak szüksége van. Összességében azonban minden nehézség mellett is azt kell mondanom, hogy az előttünk álló korszakváltásban, beleértve ebbe saját magunk életét is, a nemzet megerősödése nem egy lehetőség, hanem szükségszerűség, és kikerülhetetlenül be fog következni. A sikeres gazdaságpolitika, a sikeres országok előföltétele, a sikert elérő országok akcióinak az előföltétele, a sikeressé válás előföltétele egész Európában a nemzet megerősödése lesz, vagyis a korszakváltás, beleértve ebbe a mi életünk korszakváltását is, a nemzet reneszánszát fogja elhozni az egész nyugati világban.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Forrás : http://www.tusvanyos.ro/index.php?cmd=cikk&id=00203

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.